Buszonülős VI.

A Sámán hunyorogva nézett ki az ablakon a szemüvege fölött. Erősen tűzött a nap, nehéz volt keresztüllátni önnön tükörképén, de végül beazonosította, hol jár épp a busz. Még volt pár megálló a Keletiig, így nyugodtan állt neki kibogozni a fülhallgatónak nevezett gubancot.

Mikor végzett, átszellemült arccal nyomta a fülébe az apró szilikonos dugókat és tekerte maximumra a hangerőt. Príma kis appot kapott a Táltostól a minap, külön rákeresett neki a szellemdobolásokra az ős-hálón, letöltötte a telefonjára, és be is dobta a lejátszási listába. Büszke volt egyre bővülő gyűjteményére.

A pályaudvarnál leszállt, megigazította téglaszínű ingét fakó farmerje fölött – a tripla XL-es méret is csaknem feszült rajta – és lendületes léptekkel elindult a Rottenbiller utca felé. A cél a Péterfy Sándor utcai kórház belső udvara volt, arrafelé terelték a dobok. A feltámadó szél az arcába fújta őszbe csavarodott haját, de nem kötötte össze mégsem. Hadd lobogjon.

Az udvaron álló fákat némileg megviselte a két nappal azelőtti vihar, ám a megmaradt ágakon lebbenő levelek kicsit fényesebb zöldben ragyogtak, nem csak olyan tompa világgal, mint a tikkasztó hőségben. A Sámán a legnagyobbik tövébe telepedett le, és várta a Hírvivőt.

Annak szemmel láthatóan nem volt sietős. Már messziről kiszúrta a Sámánt, de nem szaladt elé, mint egynémely hamari társa, hanem kivárta, míg a testes férfi lezöttyen a tölgy alá, és behunyt szemmel a törzsnek dől. A Hírvivő csak ekkor kelt fel az egyik ott parkoló mentőautó árnyékából, és nagyot nyújtózva indult a fa felé.

A Sámán nem nyitotta ki a szemét, de felemelte kezét a rituális üdvözlésre. A Hírvivő a kérges tenyér alá hajtotta fejét, és magában ismételte a köszöntő formulát. Majd óvatosan fellépett a férfi combjára, és kényeskedve helyet foglalt. Beszélni nem kezdtett el addig, míg a Sámán újra meg nem simogatta, s meg nem vakargatta a füle tövénél. A Hírvivő ezt szerette a legjobban a munkájában.

– Mesélj nekem – szólalt meg a Sámán, torkában még ott rezgett a dobütések emléke. A Hírvivő pedig belekezdett. Kívülállók csak egy doromboló macskát láttak és hallottak volna, de a Sámán számára értelemmel bírtak ezek a hangok is.

– A Vadász nyomon van – közölte a Hírvivő, miközben a tarkójával is a simogató ujjak alá feszült. – A Herceg megtalálta neki, ami kerestek. Hamarosan eljutnak a Vizitündérhez.

A Sámán gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Azt sikerült kiderítened, hogy a Vadász pontosan hogy szeretne eljárni ebben az ügyben?

A Hírvivő nem tudott vállat vonni, de sikerült egészen azt a hatást elérnie.

– Mindig is jó volt a modora. Először valószínűleg megpróbálja rábeszélni majd. A Tűzrókát is hogy kidumálta a bundájából… Ráadásul a Herceg is támogatja, és az ő hátterével szinte semmi sem lehetetlen.

– Rendben – bólintott a férfi. – reméljük a legjobbakat, de számítsunk a legrosszabbra. Családi tanácsot hívok össze, szólj kérlek a Táltosnak és a Druidának is.

– A nővéred nem lesz boldog… – prüszkölt a Hívivő. A Sámán csak legyintett, aztán feltápászkodott, a Hírvivő kecsesen huppant a lába mellett a földre.

– Majd megbékél – szuszogta a férfi. – Menj, hívd őket a tisztásra, a skarlát hold idejére. – Felnézett a ragyogóan kék égboltra. – És hozzák a hangszereiket is!

Reklámok

Buszonülős-trolis I.

A rangrejtve utazó főrend vidám mosolyt villantott az őt lopva bámuló vörös hajú lányra. Persze hogy kiszúrta, ez nála amolyan szakmai ártalom. Hízelgett is neki az érdeklődő tekintet, amit szégyenlős viszont-mosollyal kapott el róla a hölgy. A zenei ízlése is kitűnőnek bizonyult, legalábbis a zavartan dudorászott Figaro házassága részletből ítélve.

A Herceg lesimította kifogástalan, az avatott szem számára kissé talán ódivatú öltönyét, amelynek az eredetijét a Mosthoz képest nagyjából százötven éve készíthették egy szigetországi mérték utáni szabóságban. A férfi szerette ezt a ruhadarabot, mert egyrészt roppantmód előnyösen állt rajta, másrészt pedig nem lógott ki a környezetéből túlságosan, bárhol – és bármikor – volt is épp dolga. Jobban illett ugyan a szalonokba, mint az utcára, de a kitűnő minőségű fekete kasmír, a mellény a veretes gombokba kapaszkodó míves aranylánccal, a diszkrét dísztű a hajtókán, a selyemfényűre dörgölt bőrcipő és a kapcsos diplomatatáska mind-mind a részét képezték, az otthon érzetét adták neki messzi idegenben is. Nem csoda hát, hogy ragaszkodott hozzájuk.

A Blaha Lujza téren szokás szerint a busz utazóközönségének a fele leszállt a járműről. A Herceg – továbbra is jókedvűen mosolyogva – kivárta a sorát, hogy a forgó résztől az ajtóig juthasson, nem lökdösődött, nem tolakodott. Az utcán kikerült egy, a kerekes szatyrát épp a keskeny járdaszakasz közepén húzó éltes asszonyt, óvatosan persze, és a legnagyobb tisztelettel, hiszen tudta, hogy a baziliszkuszoktól elég egy gonosz pillantás, hogy máris kővé dermedjen az emberfia. Odaköszönt az oszlopnak dőlve cigarettázó szakácsfiúnak a montenegrói gyorsétteremből, újfent elhatározta, hogy itt fog ebédelni, aztán besietett a kapun. A zálogházban alig lézengtek, csak egy zsíros kereskedő nézelődött a porcelánok között, és egy kisírt szemű, karikagyűrűt szorongató fiatal lányka álldogált a pultnál, és várta, hogy az Ószeres végre felé forduljon.

A Herceg egyenesen hátrament, és félrevonta a falon lógó nehéz bársonyfüggönyt. A mögötte lévő ajtón ijesztőre faragott szörnyalak strázsált. Mikor meglátta, ki közeledik, a kezét nyújtotta a férfi felé. A Herceg levette az öltönyéről a dísztűt, és minden teketória nélkül a szörny tenyerébe döfte. Amaz tüzetesen megszemlélte, megszaglászta, aztán elégedetten bólintott, és engedte feltárulni az ajtót. A dísztűt természetesen visszaadta a férfinak, mégiscsak egy jólnevelt ajtónálló szörny volt ő.

A Vadász már odabent várta a Herceget. Kitűnő neveltetést kapott annak idején, így még egy szemöldökráncolással sem fejezte ki rosszallását társa késése miatt. A férfi azonban elébe ment a bajnak, gáláns meghajlással csókolt kezet a karcsú, lenszőke asszonynak.

– Bocsássa meg, kedvesem, hogy nem értem ide a megbeszélt időben – szólt, majd öltönye zsebéből parányi dobozkát húzott elő. A nőnek nyújtotta. – Remélem, megérte a várakozást – tette még hozzá, mélyen a mogyoróbarna szempárba nézve.

A Vadász arcáról egyszeriben eltűnt a közöny, mohón kapott a doboz után, s bontotta ki az elegáns csomagolást. Szája elé kapta a szabad kezét, mihelyst megpillantotta a bársonybélésen heverő üvegcsét. Áhítattal emelte fel, s tartotta a fény felé. A kékek és a zöldek minden fellelhető árnyalatában csillámló por már-már folyékonynak tűnt átlátszó börtönében.

– Sikerült hát – suttogta a nő, keble az izgatottságtól olyan hevesen emelkedett-süllyedt, hogy majd szétfeszítette a mohazöld fűzőt – erről a ruhadarabról meg ő nem volt hajlandó lemondani -, hosszúszárú csizmájának a sarkával diadalmas ritmust kopogott a parkettán. A Herceg büszkén húzta ki magát.

– Ennek a segítségével végre fellelheti a prédáját, kedves – szólt közelebb lépve a karszékhez, kezét nyújtotta hölgyének, s magához vonta az asszonyt. A Vadász mámoros arccal váltott csókot vele, majd feltörte az üvegcse pecsétjét, az arca elé tartotta, és mélyet lélegzett. A csillámló por ragyogó indákként áramlott be az orrán és a száján, töltötte el a Vadász bensőjét, végül a zöldeskék kavargás a korábban mogyoróbarna szempár mélyén állapodott meg.

– A Most minden vizének esszenciája elvezet a célunkhoz – mosolygott. – Az utolsó Mostbeli vizitündérhez.

Majdhogynem

Meztelenül mentem ki ma az utcára. Jó, nyilván túlzok, de érzésre az volt. Már alapból pucérnak érzem magam bakancs helyett szandálban, nadrág helyett tekerős szoknyában, vagy valami nyári (hosszú!!!) ruhában, de a mai nap messzi magam mögött hagytam a komfortzónámat. Valamikor nemrég túrtam magamnak egy ruhát. Ne kérdezd, mért, impulzusvásárlás volt, és különben is, háromszáz forintos nap volt. Namármost addig rendben van, hogy szép, fekete, középvastag anyag, hátul keresztbepántos, elöl végiggombos.

Ember elment vidékre csapatépíteni, én meg felpróbáltam a cuccot (vásárláskor nem próbálok, csak úgy szemre választok mindig, így van már három motivációs nadrágom is). Nagy meglepetésemre nemhogy rámjött, de éppenpont passzolt a méret. Ámde rövid. Nem ér le a térdemig. A telóm szelfikamerája ótvarszar képeket csinál, így kitámasztottam Börni mellé a konyhapulton, és bekapcsoltam a videófelvevőt. A végeredményt megmutattam edzőtársnak, ő meg rutinos tanárnő lévén egyből ledominált, ellentmondást nem tűrően, hogy vegyem fel a könyvheti összefutásra.

Majdnem nem sikerült, dehh aztán bátor lettem. Nagyon idiótán éreztem magam (ld. fent), de kibírtam. És megdicsértek. Udvarias cimboráim vannak. rohog

Szóval sikerült végül tök jól éreznem magamat, mérsékelt feszengést követően, és tök jót dumáltunk jó arcokkal. Most meg kéne aludni, meg éhes is vagyok, és holnap családozás, a jövő hetem meg durván káoszos lesz. És sűrű. Ami nem baj, csak el fogok fáradni benne. asit2 Na szépálmok.

Buszonülős V

A környék apraja-nagyja összegyűlt a kentaurok versenyére. Nem mindennapi látványosság az ilyen, nem csoda hát, hogy ott nyüzsgött a tisztás szélén több tucat érdeklődő. Ki is vették a részüket az eseményből, ha lehetett.

A manókölykök fel-alá cikáztak, jegyet szedtek, elirányították a nézőket, mutatták, hol lehet még parkolni a csigavontatta tökhintókkal. A koboldok a legharsányabb gúnyájukat öltötték fel – igaz, nem is igen volt nekik másmilyen -, és vadul kiáltozva harapnivalót meg frissítőt kínáltak. A törpék által gondosan megtervezett pálya jelzéseit a tündérek szórták fel csillámporral, a magasból az erdőpillék felügyelték, hogy minden szabályosan zajlódjék.

Fő döntőbírának természetesen az ezeréves tölgyet kérték fel.

A kentaurok az erdő szélénél melegítettek. Volt köztük robosztusabb és nyúlánkabb, fiatalabb és élete derekán járó; de mind kisportolt volt, izmos, és mindenek felett vidám. Jókedvűen bíztatták egymást felkészülés közben, megkínálták egymást frissítőikkel, törölközőket kértek a versenysegédektől.

Aztán kezdetét vette a megmérettetés. Az első versenyszám, mint mindig, most is a futás volt. Igazán szép útvonalat jelöltek ki a törpék: átkanyargott az erdőn, szlalomszökkenéses szakaszokkal a pataknál, némi sziklás domboldal, végül cél a tisztáson.

A második a súlyemelés volt. A hegyi óriások biztosították hozzá a kiváló minőségű sziklát és ércet, a szakma legelismertebb képviselője pedig – a hangya, ki más – egyenként megvizsgálta mindet.

Harmadiknak a tóátúszás következett a sellők által vizililiommal kirakott, gyönyörűen kacskaringós útvonalon, némi vízalatti szakasszal is megbolondítva. Negyedik a célbadobás, ötödik a távolba hajítás volt, végezetül pedig szépségversennyel koronázták meg a megmérettetések sorozatát.

Mindegyik versenyszám látványos volt, izgalmas, és mindegyiket becsülettel küzdötték végig a kentaurok. A futást a leggyorsabb nyerte meg, a súlyemelést a legerősebb, az úszást az egyetlen hölgy résztvevő, a célbadobást a legifjabb, a távolba hajítást a legidősebb. Az ezeréves tölgy gondosan odafigyelt mindnél. A szépségversenyhez felkérte bírának a közönséget is.

Felvonultak hát a nézők előtt a résztvevők, parádésan, büszkén. Középen megálltak, pózoltak, körbefordultak, csak úgy feszültek az izmaik. Mikor mindenkire sor került, a nézők bedobták fakéregre írt szavazataikat az egyik kobold sapkájába, aztán az ezeréves tölgy szépen megszámolta mind, és elkészítette az összesítést.

Felsorakoztak mind a versenyzők, egymás mellé álltak, jobbról és balról egy-egy erdőpille lebegett virágkoszorúval a kezében. Először a közönségdíj nyertesét hirdették ki: az egyetlen kentaurhölgyé lett a bíbor virágokkal ékes koszorú, mely remekül illett aranybarna sörényéhez. Kedvese, a messzi földről ideszármazott unikornis, boldogan kiabált, és a kalapját többször is a levegőbe hajította.

Végül a verseny hivatalos bírái is eredményt hirdettek: az ő nyertesük a legifjabb kentaur lett, aki örömében még egy hátraszaltót is ugrott, aztán a kék virágkoszorút gáláns meghajlással kedvese nyakába akasztotta. Tanítványai – különösen a rókalány és a rozsomák – őrjöngve tapsoltak és kiáltoztak, és azonnal mézharmattal teli poharakat hozattak, koccintani a bajnokkal.

Zárásként örömtüzet gyújtottak, és mindenki hajnalhasadtáig táncolt, aztán hazamentek, hogy gyönyörűeket álmodjanak.

Kisföldalattis

A törpe a metróban dolgozott. Általános karbantartónak vették fel, de a leggyakrabban a sínekkel foglalkozott. Gondosan ellenőrízte, hogy szép egyenesek-e, ahol kell, illetve hogy a megfelelő ívben kanyarodnak-e ott, ahol arra van szükség. A vezetékeket is végigkérdezte, hogy érzik magukat, nem túl feszültek-e, vagy nem lett-e úrrá rajtuk túlontúl sziporkázó jókedv.

A legjobban azonban a kisföldalattit szerette. Minden üzemzárás a Vörösmarty téri végállomáson érte, ahol a legközelebb volt a bánya bejáratához, csak egy egész keveset kellett sétálnia a Kizárólag személyzet! feliratú ajtó mögött.

Nagy gonddal válogatta össze a testvérei által odakészített kövekből a másnapra valót, amelyekkel majd a sínek közét díszíti. Törekedett a változatosságra, ezért mérhetetlen boldogsággal töltötte el, hogy az itteni kövek a feketének és a szürkének legalább hetvenhárom árnyalatát sorakoztatták fel. Minden nap újíthatott kicsit a mintán, hogy a fölötte utazó embereknek még nagyobb öröm legyen a kisföldalattizás.

Titokban azt is remélte, hogy a Széchenyi fürdő sellői is felfigyelnek rá, de azok eddig még csak az Oktogon és a Mexikói út között utazó troll asszonyságra panaszkodtak leginkább, aki már többször megígérte, hogy ellátogat a fürdőbe, aztán mégsem szállt ott le soha.

Talán majd holnap, csicseregték a sellők a troll asszonyság rókabundája mögött.

Talán majd holnap, gondolta a törpe, és félretett egy különösen szép, enyhén acélkékes fényű antracitdarabot.

Edzőtermes

Sokan úgy vélik, hogy a hegyi óriások mogorvák és maguknak valóak. Nos, ez sokszor tényleg így van. Ezért is nem vállalnak olyan munkát, ahol szocializálódni kéne. Inkább magányos foglalkozást választanak: beállnak favágónak, nemzetközi fuvarozónak, vagy internetes sakkmesternek.

Volt azonban legalább egy kivétel. Ez az óriás – merőben szokatlan módon – nem a téli, hanem a nyári napforduló alatt született, sziklacsontjaiban nyirkos hideg helyett kellemes forróságot tárolt. Jutott belőle a szívébe is, így elhatározta, hogy olyan munkát keres, ahol emberekkel foglalkozhat. Egyszer az egyikük azt mondta neki, hogy olyan, mintha az arcát egy ezeréves tölgyfából faragták volna. A legtöbb hegyi óriás megsértődött volna ezen – hogyhogy nem egy kőfajtához hasonlítják? -, de ő nem, ő valójában szerette a tölgyfákat. Szerette az embereket is.

Nyitott hát egy konditermet. Felszerelte minden szükséges eszközzel, amit a testépítők magazinja ajánlott. Fémmel erezett kőágyából faragta ki az erőgépeket, csillagokból hullott vasból a súlyzókat. A tündérbab leveléből futópadot, indáiból ellipszisgépet fabrikált, és még arra is volt gondja, hogy a sziklapóktól némi hálóanyagot kérjen, hogy fallabda-ütőket készíthessen. Felvett három erdőpillét pultosnak, azok úgyis imádnak csivitelni az emberekkel; feladott néhány hirdetést, nyitóbulit szervezett, és várta a vendégeket.

Azok pedig jöttek. Eleinte csak szállingóztak, de aztán egyre többen lettek, szépen megtöltötték a termet. A galériát birtokba vették a manólányok, hogy aerobikot, jógát és kenguru-fitnesszt oktassanak. A Bűvös Erdőből pedig eljött néhány kentaur, hogy személyi edzőnek ajánlkozzon.

A hegyi óriás boldog volt. Figyelte az embereket, akik a terembe jártak, ki hogy bírja, melyik fajta mozgás válik be neki a legjobban. Néha beállt a pultba, míg a pillelánykák a szaunában melengették a szárnyaikat. Volt, hogy nem húzott le egy alkalmat az egyik folyton mosolygó vendég bérletéről, vagy tíz százalékkal olcsóbban adta az edzés utáni turmixot a legfáradtabb lánynak a fallabda-csapatban.

És olykor, nagyon ritkán, felfigyelt valakire, akiben kincset látott, egy csiszolatlan gyémántot. Egy magányos vendég, erőtlen még, de kitartó, makacs. Akiben volt potenciál. Akkor odament hozzá, beszédbe elegyedett vele, és miután összebarátkoztak, az óriás legmélyebb megbecsülése jeléül tiszteletteljesen felajánlotta az embernek, hogy elfogyasztaná vacsorára. Persze az emberek többsége ezt furcsállotta, náluk nem szokás az ilyesmi, mégis, a csiszolatlan gyémánt olykor azt mondta, rendben.

A hegyi óriás ekkor otthonába invitálta, a legnagyobb kényelembe helyezte, és végig kellemesen társalgott vele a vacsora alatt. Igen szórakoztató személyiség tudott lenni. Mindig a szívet hagyta utoljára – az a legzamatosabb -, és mindig megköszönte a lehetőséget.

Az ember másnap pontosan egy perccel az ébresztő megszólalása előtt ébredt, és úgy érezte, mintha kicserélték volna. Farkasétvággyal evett, energiával telve dolgozta végig a napot, és még egy dupla edzésre is futotta az erejéből. Az óriás pedig mosolyogva fogadta a bejáratnál, és enyhén meghajolva köszöntötte:

– Hoztak az istenek, Bajnok.

Buszonülős IV

A pulykatojás igazi kis méregzsák volt.

– JónapothelósziaMITADHATOK? – kérdezte agresszíven, majd a bizonytalankodó válaszra nem kevésbé erőteljesen folytatta:

– Nagyüdítőnagykrumpli?! ÜdítőmilegyenkólafantagyömbérÁJSZTÍ?! ItteszedvagyCSOMAGOLJAM?! Háromezerhatszáz, ezernégyvissza, köszönömjóétvágyatszépnapotHELÓSZIA!

Páran átálltak másik sorba, de aki az övében maradt, igen gyorsan megkapta a magáét. A menedzser nemigen tudott mit kezdeni vele, mert nagyjából ugyanannyi dícséret érkezett rá, mint amennyi panasz. És igazság szerint félt tőle. Ahogy meredt rá a ragyogó zöld szemével, a répavörös bozontja alatt, még a szeplői is mérgesnek tűntek. Nem mert nemet mondani neki az állásinterjún sem. Viszont ahogy elkerült a közeléből, furcsa módon egészen jó kedve kerekedett. És amikor esténként végignézte a kasszások fölötti biztonsági kamerák felvételeit, látta, hogy akik idő előtt átálltak másik sorba a répahajútól, azok voltak hajlamosabbak panaszkodni (rá is, és úgy általában az ételre, a kiszolgálásra, a helyre), de akik előtte maradtak, és gyorsan, pontosan előadták, mit szeretnének enni-inni, azok mosolyogva távoztak a pulttól, és gyakran dobálták bele a visszajáró aprót a kihelyezett adománygyűjtő perselyekbe.

A pulykatojás pedig este, mikor letette a műszakot – érdekes, hogy eddigre mindig nőtt pár centit széltében és hosszában is -, hazabiciklizett, menet közben gondosan lefröcskölve néhány pökhendi autós makulátlan fényezését sárral; otthon pedig szögre akasztotta koboldkalapját és nehéz malaclopóját, lecsatolta magáról a medúzabőrből varrott, lágyan remegő hólyagokat, amikbe aznap gyűjtötte az emberek mérgelődését, és belerakta őket a sárkánypikkellyel megerősített ládába. Ha megtelik, majd jön érte a fuvar, hogy elszállítsa az értékes rakományt a Bűvös Erdőbe, ahol megöntözik vele a koboldcsalánost, a szömörce-óvodát, és jut belőle a gyengébben muzsikáló galóca-telepnek is.

Miután végzett a pakolással, felhúzta kedvenc, piros-fehér csíkos itthonka-nadrágját, megvacsorázott, és lefekvés előtt még felhívta kedves barátját a tükör üvegén át. Játékos versenybe kezdtek, hogy aznap ő gyűjtött-e be több mérgelődést és bosszankodást, vagy a vizitündér szórt-e szét több mosolyt, aztán szép álmokat kívántak egymásnak, és nyugovóra tértek.

A tükröt néha bekapcsolva hagyta, mert szerette a lávató meleg, vörhenyes fényét.